tavaszi hangulatképek

ápr 03.Puritán

ilyenkor délben kiülni egy teraszra. csak úgy lenni. ülni egy kávé mellett és nézni az embereket vagy olvasni. habár mindig az lesz a vége az olvasásnak, hogy előttem hever az asztalon a könyv, én meg bámulom az embereket. túlságosan lenyűgöznek ahhoz, hogy oda tudjak figyelni az olvasmányra. arról nem beszélve, hogy minden tíz percben úgyis akad egy ismerős, aki köszön, megkérdezi, mi a szitu, s ha kedvelem, meg is kérem, hogy üljön le, kávézzunk s nézzük az embereket együtt. mire lemegy a nap, a kávéból sör/bor lesz, s az asztalnál egyre többen vagyunk. vihorászunk, vagy komoly témákban merülünk el. amikor már minden réteg ruha, ami nálunk van, felkerül, s kevésnek bizonyul, bevonulunk egy kocsmába. folytatjuk ott a sört/bort/beszélgetést/vihorászást. cserélődik a társaság. egy idő után idegenekkel elegyedünk szóba, ismerkedünk. s másnap reggel hazafele menet azon gondolkodom, hogy milyen csodálatos ez a rettenetes életem, amiben semmi de semmi stabilitás vagy rutin. bármikor történhet bármi. rengetegszer megesik, hogy összefutok valakivel az utcán s megkérdezi, hova megyek, merre tartok, s azt mondom széles mosollyal, hogy “nem tudom, amerre a lábam, a szívem meg a napfény visz”. váltig állítom, hogy sokkal teljesebb és szebb úgy élni, mintha készülnél meghalni. minden reggel úgy kelni, hogy arra gondolsz, “ha ez az utolsó napom, mihez kezdek vele?”.

pár napja történt, hogy az egyik törzshelyemen bezártuk az ajtót (belülről), kb tízen maradtunk, így rágyújtottunk, feltekertük a hangerőt, s elkezdtünk shot-ozni meg táncolni, mint az őrültek – mint általában. miközben a bárossal toltuk be a következő unicum-ot, felfigyeltem a tőlem karnyújtásnyira lévő bárszéken ülő titán vikingre, s rákérdeztem, hogy ő ki fia borja, mert nem láttam még itt. amilyen ijesztőnek festett első ránézésre a majdnem két méterével s száz kilójával, olyan szelíd volt a tekintete s mosolya. elkezdtünk beszélgetni. másnap délben a lakása erkélyén kávéztunk és még mindig beszélgettünk. ugyanaz a párbeszéd volt. nem tudtuk abbahagyni. hömpölyögtek a szavak, témák. voltak benne néha hosszú szünetek, amikor csak néztük egymást, de valahogy mégis ugyanaz az összefüggő dialógus volt, ami majdnem 12 órája tartott, egész éjszakán át. kicsit elfáradtam. kellemesen. amolyan szilágyi domokos “fáradni jó, hogy megpihenhess” stílusban. lefekszem az erkély felmelegedett csempéjére a napra. mögém fekszik. átölel. elalszunk. kb egy óra múlva megébredek, szembefordulok vele. nézzük egymást. hunyorítunk a napfényben. összekulcsoljuk a kezünket a fejünk fölött, hogy árnyékot tartsunk a szemeinknek. magasra emeljük. egyben nyújtózás is. így már jobban látom. az írisze irreális világoskékjét. s így napfényben a feje tetején hosszúra hagyott, összefogott haja is szőkébb, meg a szakálla is vörösebb. percekig csak nézzük egymást, aztán megint megfordulok, ismét magához húz s átölel. van valami biztonságérzetet keltő abban, amikor az ember lányát egy angyalarcú harcos öleli át, aki akkora, hogy félkézzel felemelhetné a holdig. és nem, semmi szex. csak ez így. feküdni a napon. csendben. felér az évszázad d*gásával. sőt. annyira jó ez így, hogy profán volna elrontani szexszel.

Oszd meg:

Szólj hozzá...

Szólj hozzá!