tanulhatnánk a román testvéreinktől udvarolni

2015 ápr 24.Puritán 8

újra és újra meglep, mennyivel különbek a románok, amikor udvarlásról van szó… nem győzök csodálkoni (s kicsit feldühödni) azon, miért ennyire balfaszok a magyarok. nem is csoda, hogy halunk ki, bassza meg.

nemrég megismerkedtem hat darab román úriemberrel (úriember alatt értendő, a Beard Brothers néhány agyontetovált, szakállas tagja), s az egyik alig öt perc után olyan egyértelmű jelét adta annak, hogy bejövök neki, hogy már szinte zavarbaejtő volt.
[be kell vallanom, leginkább az ejtett zavarba, hogy annak ellenére, hogy abszolút semmilyen szempontból nem esetem, valahogy nem tudtam elutasító lenni – pedig az esetek kilencven százalékában úgy viselkedek a nálam bepróbálkozó pasikkal, mintha a seggemből rántottam volna ki őket. ahogy Moldova György mondta, az ember a jóindulattal szemben védtelen.]
az első pár percben nagyon méregetett. csendben figyelt. mint utólag kiderült, annyira figyelt, hogy minden egyes pici részletére emlékezett még annak is, amit csak félszavakban említettem. egy idő után elkezdett kérdezősködni, érdeklődni*. látta, hogy meg vagyok fázva, felajánlotta, hogy hoz nekem teát, amitől jobban leszek. figyelmes volt. megkérdezte, hogy fázom-e, csukja-e be az ablakot. rég kaptam ennyi törődést. főleg egy idegen tetkós szakállas rügbijátékostól. amikor búcsúztam el, közelebb hajolt és megkérdezte nagyon kedvesen, hogy meghívhat-e este egy koncertre. kikönyökölt belőlem a jégkirálynő, s valami kitérő választ adtam, amit utólag megbántam, ezért estefele írtam neki egy üzenetet, hogy bocs, h nem mentem koncertre, de lesörözhetjük valamikor, részemről akár most is, ha közel lakik a lokálhoz, ahol éppen vagyok. azt mondta, hogy persze, jön. rendesen éreztem, hogy magán kívül van örömében, hogy én szóltam rá s nem ő kellett kezdeményezzen, mert az kicsit macerálásnak hatott volna, miután elutasítottam a déli meghívását.

negyed órán belül meg is jelent – mint később kiderült, nem hogy nem lakott közel, hanem egyenesen a város másik végéből jött. rendelt magának egy olyan piát, hogy azt hittem beesek az asztal alá. annál elegánsabb, férfiasabb italt még senkit nem láttam rendelni. nem néztem volna ki belőle azt a kifinomult ízlést és azt a színtű piakultúrát. miután jegyzőkönyvbe vettem gondolatban az erre kijáró elefántméretű pirospontot, elkezdtünk beszélgetni. rég láttam ennyire őszinte férfit. nem szarozott. nem játszmázott. nem tetszelgett. nem nyomta az üres dumát, vagy ahogy románul mondanánk, nem “áburjéált”. kb másfél óra beszélgetés után egyszer csak letette a poharát, közelebb hajolt, a kezemre tette a kezét, mélyen s hosszan belenézett a szemembe s azt mondta “tetszel. nagyon. s nem csak külsőre. nagyon tudnálak szeretni.” (ennek román megfelelőjét tessék elképzelni). pislogni is elfelejtettem, úgy lemeredtem. miután összesepertem szilánkokra szétesett gondolataimat, megsimogattam a kezét, elhúztam az enyémet s mosolyogva annyit mondtam “köszönöm. kedves vagy.”

mivel a megfázás miatt nem voltam top formában, mondtam neki, hogy lassan mennék haza, mert úgy érzem, lázas vagyok s jobb lenne ágyba kerülnöm, azt mondta, rendben, hív kocsit, vigyen haza. telfonált egy rövidet, kérte a számlát, s eközben dörzsölgette a hátam, mert látta, hogy a láztól ráz a hideg. megjött a kocsi (kiderült, hogy van kvázi saját sofőrje vagy mi a fene… ezen is meglepődtem), beültünk, a homlokomra meg nyakamra tette a kezét, ellenőrizze la, van-e lázam, amikor megérkeztünk, kiszállt s elkísért a bejáratig, megkérdezte, szükségem van-e valamire, szaladjon-e el esetleg a patikába, mondtam, hogy nem, köszönöm. megölelt. hosszan ölelt. melegített. amikor elengedett, láttam, hogy amolyan nagyon “megcsókolnálak” nézése van, de nem kezdemlnyezett. éreztem, hogy rámbízza a döntést. és döntöttem: megköszöntem szépen az estét, adtam egy puszit az arcára és bementem az ajtón.

már ágyban voltam, amikor jött az üzenet, hogy bánja, hogy nem csókolt meg, mert elképzelni sem tudnám, mennyire szerette volna, s azóta is azon gondolkodik. tudattam vele, hogy én nem akarok semmi komolyat, az pedig elég egyértelmű volt, hogy ő nem egy sima “gyere cica, oszt csináljuk”-ra vágyik. azt mondtam neki, hogy szívem szerint azt mondanám, legyünk barátok, mert kifejezetten szimpatikus, de tudom jól, hogy az kínzás és disznóság, mert barátságot ajánlani, amikor az ember szerelmet kér, olyan, mint éhezőnek egy pohár vizet nyújtani.

rendesen hasad meg a szívem, hogy nemet kellett mondanom. amikor vééééégre valaki mindent tökéletesen jól csinál. az ég világán semmilyen hibát nem követett el. de semmit. tényleg. azt sem mondhatom, hogy azért nem, mert nem tetszik, mert ráadásul még egészen jól is néz ki. nem is kicsit.
mennyire elbaszottan szomorú egy dolog, hogy azok az emberek kapják a rúgásokat, akik a legkevésbé érdemlik meg. valószínűleg az elején a legtöbb pasi ilyen jófiú. aztán idővel rájönnek, hogy nem éri meg, mert csak hülyének nézik miatta (félreértés ne essék, nem nézem hülyének; pont ellenkezőleg, csak nem akarom bántani azzal, hogy hitegetem, hisz tudom, hogy képtelen vagyok azt adni neki, amire vágyik).

szegény, ha tudná, hogy közben én helyette – aki piedesztálra emel, szeretni akar, a kezemet akarja fogni az utcán, gondoskodni akar rólam, amikor beteg vagyok – egy fekete amerikai harci pilótának adom kölcsön a testem, pontosan azért, mert tudom, hogy abból nem lesz semmi komoly.

hashtag commitment issues

*az mindig plussz pont, ha kérdez. ha egy találkán vagy simán első ismerkedéskor a másik nem kérdez, felejtsd el. nem érdekled eléggé. vagy csak egyeszűen önmaga jobban érdekli.

Oszd meg:

8 hozzászólás

  1. lajos

    miert szeret ebben az orszagban (szinte) mindenki “szenvedni”?!
    mert feltek boldogok es gondtalanok lenni?!

    • Puritán Szemét

      Te, én nem tudom. Jó kérdés. Én boldog és gondtalan vagyok, csak néha megsimogat a bűntudat szellője, mert azt látom, a legtöbb ember nem az, de elvárja, hogy ha már ők, hát mindenki más is nyomorult legyen.

  2. A.

    Szerintem ez nem ország függő. Sajnálni magunkat mindig könnyebb, mint lépni, és felvállalni…vagy szembenézni….vaaagy főőleg megnyilni( így általánosságban).

  3. lajos

    Görög mitológia. Medúza. Szerintem bóknak fogod venni, ha azt mondom, hogy ha valakihez kellene hasonlítani Téged, akkor ő lehet az. Ha sértésnek gondolnád, hát nem annak szántam.
    Írásaid alapján a jellemetek között is vonható némi párhuzam. De a második érv amiért ezt a párhuzamot merészeltem elkövetni, az a babonázó tekintetetek. Aki ismer Téged tudni fogja mire értem.

    • Puritán Szemét

      köszönöm. igen, bóknak veszem. kedves vagy.

      a másik hozzászólásodban, amit megkértél, hogy ne tegyek közzé, azt mondod, nem ismerjük egymást, meg közös ismerősünk sincs… akkor meg honnan tudnád másodpercre pontosan, hogy abban a bizonyos videóban hányadik másodpercnél jelenek meg? nem áll össze a kép 🙂
      facebook stalking-olod a “civil” profilom, tróger? 😛

  4. Liz

    Itt most azon volt a lényeg, hogy nem tudnád szeretni, mert román? Ha igen, akkor mesélhetnél a román vs. magyar vagy bármi más udvarlásról (ha ugyan van ilyen). Csak, mert a cím a nemzetiségi hovatartozást emeli ki, a szöveg (amiért egyébként le a kalappal) tartalma viszont, mintha ettől független lenne.

    • Puritán Szemét

      hát te… bonyolult. több oka van annak, hogy miért nem akartam vele összevegyülni. a legfontosabb az, hogy nem lövök házi nyuszira. tudtam, hogy találkozni fognak az útjaink szakmai téren. másrészt meg akármilyen kedves, aranyos, jóképű stb. valahogy mégse esetem. nem éreztem a “szikrát”. ez pedig szerintem bőven elég oknak, nem is szükséges más magyarázat.

      a román/magyar különbség udvarlási stílusban pedig kb annyi, amennyit leírtam az első bekezdésben: a románok sokkal nyiltabban udvarolnak, könnyebben kezdeményeznek. a magyarok szerintem azért bizonytalanabbak erdélyben, mert megszokták, hogy legjobb esetben is csak minden ötödik csaj magyar, ezért nem próbálkoznak be, amíg fel nem mérik a terepet.

Szólj hozzá!