örökölt bánat

feb 20.Szemét 1

ma megértettem sok-sok év után, hogy az anyám miért változott meg,
hogyan lett egy félistennőből frusztrált, zárkózott, keserű, sorvadó lélek.

anno, amikor még otthon laktam a családi házban, összebarátkoztam Dódi nénivel, aki egy utcával arrébb, az Avram Iancu líceummal srégen szemben lakott egy kis fura lakásban (ma már romokban áll üresen), ami valahogyan be volt ékelve két nagy ház közé, ezért a két szoba közül az egyikben ablak sem volt. a konyha viszont mindig fényben fürdött, mert a mennyezet helyett üvegfedél volt. tele volt a hely virágokkal. olyan volt, mint a botanikus kert egyik üvegházában kávézni. imádtam hozzá járni. órákon keresztül csacsogtunk, mesélt. ragaszkodott hozzá, hogy tegeződjünk. mindent tudott a környék minden házának lakóiról, és az, ahogyan mesélt róluk, valahogy mégse pletyka volt, hanem élettörténetek, amiket úgy tudott szintetizálni, hogy mindegyik család történetének a végén volt egy bölcs végkövetkeztetés az élet nagy dolgairól.
ezért egyszer rákérdeztem széles szemtelen vigyorral, hogy “és a mi házunk lakóiról mit tudsz?”, amin nevetett, mert csipkelődős kérdés volt részemről, hisz tudta, hogy tudom jól, hogy nagyon is sokat tud, mert anyum legjobb barátnője volt fiatalkorukban, és rendszeresen járt hozzánk – eleinte nagymamámhoz ugyanolyan minőségben, ahogyan aztán én hozzá – s nem hiába pont az én családomról nem mesélt nekem.
sóhajtott egy hatalmasat szomorú mosollyal és azt mondta “ha te tudnád, milyen csaj volt anyád… s hogy ezt a családja mennyire fel se fogta…” és elmesélte, hogy amikor barátnők voltak, milyennek látta ő, meg amúgy mindenki más, hogy mitől volt annyira tökéletes. ami nagyon megmaradt, az egy történet volt arról, hogy egyszer egy házibuliban anyum megnyert egy fogadást azzal, hogy valami 6 órán át ropta a cigány táncot megállás nélkül. abból, ahogyan mesélte, az jött le, hogy egy rendkívül ambíciós, tökös, “társaság lelke” típusú szórakoztató csaj volt. folytatta azzal, hogy akárhova mentek,  amikor anyám belépett valahova, egy pillanatra csend lett. ő volt a textbook femme fatale: gyönyörű, rendkívül értelmes, kacér, s a bónusz az érzelmi intelligenciája, a humora meg a szarkazmusa volt. neki nem volt olyan, hogy magas labda. azokat csak osztogatta, s emiatt a csajok irigyelték, a pasik imádták. klasszikus.
“és aztán mi történt?” kérdeztem. “apád történt” jött a gyors, rövid, egyszerű válasz. [ezt már nem folytatom. talán majd máskor kibontom az “apám” sztorit is]

ma reggel felhívott anyum élettársa, hogy menjek csináljak valamit, mert már nem bír vele és tanácstalan. az utóbbi pár hónapban többször fordult elő, hogy felhívott. huszonvalahány év alatt, amióta együtt vannak, soha nem beszélgettünk. most kezdtünk el. anyám nem is tudja. néha felhív a faszi elkeseredetten, és meséli, miket mond meg csinál anyám. a fent leírt képnek (a tökéletes nő) az abszolút ellentétévé vált. bizonytalan, depressziós, társaságkerülő, zárkózott, nyűgös. és ez nem a menopauza. az más volt. ez most borzasztó.
úgyhogy elmentem anyumhoz. úgy tettem, mintha csak arra jártam volna, hogy ne buktassam le a pasiját. beszélgettünk. nem telt el fél óra, kibuggyant belőle, hogy mi bántja (once an extrovert, always an extrovert…). hogy a pasija mostanában egyre gyakrabban jár nélküle szórakozni. “hát de anyámé, te vagy az, aki az utóbbi időben feszt azt mondja, hogy nincs kedve vele menni. akkor meg miért nyafogsz? azt akarod, hogy ő se menjen?” “nem tudom, mit akarok” “biztos?” “jó, tudom, de azt ő nem tudja megadni” “más meg tudja?” “nem hiszem” “valaha valaki meg tudta?” “nem” “de szerinted lehetséges?” “nem hiszem” “akkor a lehetetlent akarod, mint Caligula. úgy válsz zsarnokká. mi a baj? mi bánt? mélyen. nem most. azóta, amióta már nem önmagad vagy” “rég nem vagyok már önmagam. el is felejtettem, milyen” “mi váltotta ki?” “az, hogy rájöttem, hogy mindig második helyen vagyok. apád folyton megcsalt, nevelőapád a halott felesége emlékeiben élt, mostohaapád meg egy másik, tőlem független életet él, amikor egyedül jár táncolni meg kirándulni. elegem van már abból, hogy második legyek, s ahhoz már túl késő van, hogy valakinek első lehessek” [ezt a filmet is elvágom itt]

hogy mi a lényeg ebből? nem tudom pontosan. csak egy érzés. egy baljós érzés. a félelem, hogy nehogy észrevétlenül elteljenek az évek, és azon kapjam magam, hogy én is megszűnök önmagam lenni, s csak az elmosódott árnyékom maradjon annak a helyén, aki valamikor igazi volt és erős. s ez mindenkire érvényes. nézd meg a szüleidet. nézd meg jól. figyelj oda arra, hogy mit tanultál el, mire vagy hajlamos, az ők életüknek a görbéje hogyan alakult, melyek a mérföldkövek, hol rontották el, ha elrontották, s mit csináltak jól. te hogyan döntesz minden nap, s annak következményeképp ki leszel holnap, vagy 30 év múlva?

Oszd meg:

Szólj hozzá te is...

Szólj hozzá!