online szerelem – a legsetétebb verem

Már 13.Puritán 7

megvan az a halálra ítélt viszonytípus, ami kizárólag online megy? s nagy a szerelem s minden, de mind halasztódik, vagy teljesen elmarad a találkozás. nem fogom most a Tinderre fogni, mert nem ez hozta be ezt a trendet. amióta az embernek kifejlődött a neokortexe, szeret játszani az elérhetetlen gondolatával. ne menjünk vissza túl sokat időben, csak vagy két évtizedet. mondjuk a mIRC vagy yahoo messenger korába, amikor meg azok facilitálták a tiszavirág-életű románcok bimbódzását s halálát. akkor sem volt sokkal különb vagy könnyebb. ó meg a levelezés. postán. a klasszikus. valamiért vannak emberek, akik szeretik kínozni magukat, vonzódnak a plátói szerelem kínjaihoz. vadul vágynak. a távoli megérinthetetlenre. mint Caligula: szükségem van a holdra, vagy a boldogságra, vagy a halhatatlanságra, valamire, ami lehet hogy őrültség, de nem erről a világról való”

s hogy miért csináljuk? ezt az egész reménytelen szerelem nyavalyát? mert bizonytalan vagy gyáva, de legfőképpen magányos kis lények vagyunk. kergetjük a nagy ideákat. bizsereg bennünk a csillagpor. azt hisszük, hogy “majd most más lesz”. vagy a magamfajta gusztustalan realisták úgy gondolják “most sem lesz más, de ahhoz képest, hogy az élet értelmetlen, az idealizált szerelem mégiscsak szép és kellemes módja annak, hogy elüssem az időt.”

egy baj viszont kétségtelenül van vele: ha túl sokat csinálod, beledöglik a lelked. megkérgesedik a magja. kihűl és kiszárad. elhasználódik. redukálódik standardizált sablonokra. elmeséled egyszer – még az elején, anno domini naïveté et pureté – valakinek az addigi életedet. megmutatod a lényed sors által varázslatosan egyedire szőtt, színezett, gyűrt kelméjét, és megengeded neki, hogy ráfeküdjön. de felkel és távozik. s a szövet máris valamivel simább és fakóbb marad. a végére standard fehér vasalt szállodai lepedő lesz, amire bárki ráfekhet. csak üres szavak maradnak, amiket valamikor úgy mondtál, hogy kicsit hevesebben vert a szíved. most már csak potyognak ki a szádon. rá a billentyűzetre. közben máshol jár a fejed. már izom-memóriából írod ugyanazt a sztorit. az élettörténeted kompaktizálható kapszula, lassú tűzön készített lélek-redukció, amit gyorsan nyelhetővé teszel, mint egy tablettát vagy shot-ot, mert már nincs türelmed kivárni a találkozást, hogy majd akkor meséld el, amikor eljön az ideje. miközben a fűben fekve, a fejével az öledben játszol a hajával és együtt nézitek a felhőket. lassan hervad a lélek, és nem akad senki, aki öntözné. pedig azt keressük. de azt nem lehet úgy, hogy film meg zene meg kép linkjeit küldjük (amiket ráadásul aztán a következő online-románc-nál újrahasznosítunk. újra meg újra meg újra, hogy már mi is unjuk a “kedvenceket”), átpréseljük a digitalizált lényünket az optikai kábeleken, hogy majd megérkezzen egyesek és nullákon át suhanva a másik kijelzőjére. az apró rezdüléseink, illatunk, hangunk, teljes énünk lüktetése nélkül, de amik aztán egyre nagyobb elvárás-szörnyekké növik ki magukat. a legborzasztóbb, hogy első sorban önmagunkat idealizáljuk abban a pillanatban, amikor gondosan mappákba rendezett projekcióit adjuk a személyiségünknek. kedvenc zene, kedvenc film, kedvenc könyv és úgy tovább. mintha jelentene valamit. átküldöd azt a rohadt verset. cseszd meg. nem kell. az egész folyamat deperszonalizált. megnyitsz a böngészőben egy új tabot, kereső, szerző, vers címe, link, megnyit, copy-paste, send. fuck that shit! sétáljunk ki az erdőbe, üljünk le egy fa tövébe, a hátizsákodból vedd ki a kedvenc, elrongyolódott kötetedet, engedd, hogy a fejemmel az öledben nézzem a lombok közt cicázó napsugarakat, miközben egyik kezedben verses kötet, a másikban a fürtjeimet pödörgeted, és olvasol nekem. halljam a hangod csendes patakjában lebegő szavakat. kézbe akarom venni én is a kötetet. érezni az otthonod illatát. forgatni a lapokat. lehet, te is aláhúzol vagy rajzolsz a saját könyveidbe ceruzával, s a vonalak tompasága vagy éle elárulja, hogy mennyire régen húzhattad alá azt, hogy “De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma”. ne küldd el nekem kib*szott messengeren. nem tudom, mit kezdjek vele. nem jelent semmit. nincs benne az illatod, a hangod, a jelenléted.

perspektívaváltás: gondoljunk bele, hogy miért dőlnek össze ezek az online-szerelem kártyavárak. induljunk ki abból a premisszából, hogy vannak az érzelmek, van a ráció meg van a test. jó? na és akkor az ilyennel az a bibi, hogy az érzelem nagyon benne van, beleéli magát a kis bugyuta. az agy meg azt mondja “ok…” és végzi a dolgát, mert ugye kénytelen kooperálni az érzelmekkel, nincs más választási lehetősége. két lehetséges forgatókönyv van (tulajdonképpen három, de itt nem a happy-end-ről beszélünk. az ritka. statisztikai szempontból elenyésző számról van szó):

1. beszélgettek. mégtöbbet beszélgettek. átbeszélgettek egy egész éjszakát. többet is. megmutattok magatokból mindent, amit csak a helyzet megenged. akár a telefon- és skype-szex-ig elmenően. megosztotok minden linket, ami egy kicsit is tükrözi az egyéniségeteket. aztán elapadnak a linkek. a szavak. a versek. a közeledési módszerek. az agy észlelése szerint már nincs “közelebb”, de a lélek még mindig szomjazik. több kell, de nincs több. vergődik. kezd szenvedni. nem érti, miért nem kap többet (ez az a rész, amikor a dopamin szintedet jól megb*sztad, mint egy nyomorult heroinfüggő). elkezdtek siralmasan kodependens módon jelentéktelen hétköznapi szarokat megosztani egymással. hol voltál, kivel, mit csináltál, mit ettél, hova mész, milyen dolgod van stb. néha az is megesik, hogy ez egyenesen követelménnyé válik. ha nincs meg a helyzetjelentés, azonnal elbizonytalanodik a lélek. toporzékol. “biztosan nem szeret már”. és részben igaza is lehet. mert te sem szereted már. sose szeretted. csak elmerültél az önmagadról, meg az általad konstruált ideális Ő-ből alkotott illúziókban, majd görcsbe rándult a magány keze, és szorítani kezdte az idealizált lény torkát. fulladoztok mindketten. valamelyik hirtelen mozdulattal kiszabadul. nagy lihegés, lélegzetvétel. visszaszáll a vér az agyba. szétfoszlik a köd, az álom, a “szerelem”. nincs. sose volt.

2. sok beszélgetés után úgy döntötök, hogy elérkezett a találkozás ideje. az érzelmek repesnek az örömtől. a kis rohadék tiszavirágok. az agy azt mondja “na végre!”, hisz alkalma adódik az addig futtatott analízisek alaposabb átvizsgálásához vagy lezárásához megfelelő és hiteles adatokat gyűjteni, mert már jó ideje el van akadva a program. (én legutóbb ilyen helyzetben ezen a ponton megálltam egy park közepén – miután négy órát vonatoztam, hogy a városaink között félúton találkozzunk – és komolyan fontolgattam, hogy visszafordulok. annyira tetszett az illúzió, hogy nem akartam elrontani. tudtam, hogy “most kezdődik a lejtő. a csúcson kellene abbahagyni”. olyan érzés volt, mint amilyen lehet kiskutyát vízbe fojtani, mert nincs mit kezdj vele) és akkor ott a nagy pillanat. puff! ott van előtted. az érzelmek magukon kívül, az agy sem csalódott (végre! adatok! paraméterek!) és minden hirtelen nagyon valós. és idegen. a test kétségbeesetten visít, hogy “KI A F*SZ EZ, ÉS MIÉRT NYÚL HOZZÁM?!” hisz életében nem találkozott vele. nem ismerős a szaga, érintése, aurája, semmije. a test számára egy vadidegen. ez konkrétan egy trauma!

most elmegyek nagyon vad spekulációba, de annyira trippy, hogy nem tudom kihagyni (persze egy vegyész/biológus véleményezheti nyugodtan a csacska kis elméletemet): a testnek ugye 65-70 százaléka víz. megvan az a kutatás, amit a japán Dr. Emoto végzett a kilencvenes években a víz molekuláris szerkezetének változásáról? hogyaszongya a szándék/érzelem/hangulat hat a vízre, s fagyasztáskor egyértelműen kimutatható a kristályokból a trauma hatása a molekuláris szerkezetre. na meg későbbi kutatások kimutatták, hogy a víz “emlékszik”. nah. s így… hiába na. tragédia.

Oszd meg:

7 hozzászólás

  1. Emma

    Jojo, igy tortent. Utaztunk, talalkoztunk, hozzaszoktunk hogy ritkan majd talalkozunk es most mi legyen? Hogyan kell kivedeni a traumat?

    • Puritán Szemét

      gyere játsszunk el együtt a gondolattal: képzeld el (de tényleg. éld bele magad. biztosan gondoltál már rá: ) hogy odaköltözik ugyanabba a városba, ahol te élsz. vagy te oda, ahol ő. mi lenne? de őszintén. erre csak ti tudjátok a választ. de statisztikailag nem valami rózsásak az esélyek. persze tartozhattok a szerencsések csoportjába, csak hát nem fogjátok megtudni, amíg nem derítitek ki.

      amúgy geci leszek, de a traumát egy dologgal lehet kivédeni: azzal, hogy elkerülöd az okozó faktort. nincs rá varázs-megoldás, ami jó lenne. mert másik opció csak az, hogy deszenzitivizálod magad. de azzal a varázst is kivéded, nem csak a traumát.

  2. Emma

    Halalra vagyunk itelve mert nem egy varosban elunk vagy mert neten ismerkedtunk meg? Vagy ugy amugy? Az eszem valahol tudja hogy nincs ennek jovoje, de jon az a szemet: mi van ha megis?

    • Puritán Szemét

      s a “mi van ha mégis” elég ahhoz, hogy menjen. csak nem szabad belefásulni. a távolság nem jó móka. minél előbb egy városba kell költözni, ha van rá mód. és akkor kiderül, hogy az-e vagy sem. ha viszont eeelég biztosan érzed, hogy “nem”, akkor minél előbb hagyd, mert később lehet, hogy meg fogod bánni, hogy egy illúzióra vesztegettél időt, nem pedig egy személyre. nekem azt mondta a legjobb barátom, amikor legutóbb ilyen helyzetben voltam, hogy amíg nem vagytok fizikailag együtt, a kapcsolat nem létezik, csak egy álom. és hajlamos vagyok egyetérteni vele…

  3. M.T.

    Többször megesett már velem ugyanez, amit megfogalmaztál. Most mégis ismét csak arra gondolok, hogy virtuális ismerkedésbe kezdek, mert egyszerűen nincs más lehetőség. Színházban, kocsmákban, koncerteken szinte már lehetetlen ismerkedni, főleg, ha nő vagy, elmúltál már 30, és megedzett az élet annyira, hogy nincs annyi önbizalmad, hogy live-ba flörtölni kezdj egy idegennel. Meg nem is tudnád felvenni a versenyt a tökéletes sminkkel, ruhaszettel, rendelkező, nem megkeseredett fiatal szépségekkel. Persze, az internetes játszmák is reménytelenek. De hol lehet manapság ismerkedni kockázatok nélkül? Tényleg érdekel a válaszod/válaszotok.

    • Puritán Szemét

      nekem az a cselem, hogy:
      1. prioritásként kezelem a barátságokat a potenciális párkapcsolatokkal szemben. mert: egyrészt a barátok stabilabb pontok és a legszebb az egészben, hogy lehet akármennyi, másrészt, általában rajtuk keresztül ismeri meg az ember a hasonszőrűeket, s nagyon gyakran olyat, akivel akár el is lehet képzelni valami többet. a legtöbb jól sikerült kapcsolatom így alakult. valaki bemutatta. (csak oda kell figyelni arra, hogy ház nyúlta csak óvatosan… 😉 ) Úgyhogy azt szoktam csinálni, hogy majdnem minden nap találkozom egy baráttal vagy társasággal. közös programokat szervezünk. az sem baj, ha házasok. volt már olyan is, hogy babazsúron mutatott be az apuka egy nagyon kellemes szingli kollégájának. első sorban azért jó ez, mert aktív társasági életet élsz, s az nagyon sokat levesz a megkeseredés éléből. az egész kisugárzásod vonzóbb, kellemesebb, barátságosabb lesz, ha sokat vagy általad kedvelt emberek között. társasjátékesteket, házibulikat, kirándulásokat szoktam kezdeményezni, vagy csatlakozni hozzájuk. ha még nem így élsz, próbáld ki. szórakoztató, felszababadító s egészséges. aztán ha közben akad valaki, csak nyitott kell légy rá. de javasolnám, hogy alapvetően tegyél rá magasról az egész párkapcsolati dologra. majd jön, aminek jönnie kell.
      2. szeresd (meg) magad. járj el néha egyedül egy jó könyvvel kávézóba. van valami szexi egy magabiztos, önálló nőben, aki jól érzi magát egyedül is. és tényleg a könyvre figyelj 😉 ne várj senkit, ne remélj semmit. tölts időt magaddal. az is csodákra képes. főleg az önismeret és fejlődés terén. pl ajánlom a feldmár andrás “most vagy soha” című könyvét, ha nem olvastad még. vagy csak simán irodalom. apropó drámák: Caligula. ha még nem volt meg, mindenképp! járj el egyedül moziba, ha úgy szottyan kedved. önkielégíts. mert miért ne? 🙂 de szeresd magad. s majd más is megszeret, amikor elérkezik az ideje.
      3. ja s persze a tinder is szórakoztató, csak nem szabad túl komolyan venni. de ott is talál az ember új kedves ismerősöket/barátokat, ha úgy alakul a találka, hogy nincs kémia.

      dióhéjban: a varázs odakint van a komfortzónádon kívül. mozdulj ki! 🙂

Szólj hozzá!