hogyan udvarolnak: az olaszok

jan 08.Puritán

(arról, hogy hol bujkáltam eddig, ha nem érdekel, pörgess le a már nem dőlt-betűs szövegig)

kétezer-tizenhét nyara. dél. fojtogató hőség. üresek Kolozsvár utcái. mindenki nyaral vagy bent hűsül. normális ember nem megy ki ebben a kánikulában. úgy érzem magam, mint egy western filmben, amint célba veszem a Bulgakovot, s a piarista templom felől lassan haladok felé. akár egy ördögszekeret is beleképzelhetünk a képbe, annyira üres minden. megyek tovább. “unom a western filmeket” gondolom magamban miközben sétálok tovább.

nocsak. mégse bujkál mindenki. a KajaTanya teraszán egy alak ebédel. egyedül. egy a fal melletti asztalnál ül. fallal szemben. és mosolyog meg beszél magában*. pedig cseppet sem tűnik valami bolond hajléktalannak. azok beszélnek mindig magukban**. ez itt kérem szépen fodrászreklámba illő, tökéletesre fésült frizurával, ropogósra vasalt ingben fehérbort szürcsöl a pisztrángfilé mellé. annyira megragad a kép, hogy nem tudom levenni róla a szemem, s szinte orra esek a macskaköveken, de ő ezt nem látja. elmegyek a Bulgakov mellett, befordulok balra, el az Ema meg a La Tevi mellett, újra bal, megcsodálom a futórózsákkal borított kaput a jobbomon – mint mindig -, egy újabb bal. a KajaTanya menütáblájára szegezem a tekintetem, mintha most érkeztem volna. sunyizok, mint egy tizenöt éves. szégyellem is rendesen. de csak magam előtt, mert más nem látta a négy bevett kanyart.

ő az egyedüli vendég a teraszon. nyolc asztal. hét üres. leülök a mellette lévőhöz a fal mellé. annyira közel hozzá, hogy az már nevetséges. látom a szemem sarkából, hogy felnéz. lelassul. megzavartam a buborékjában. paraszt vagyok. leszarom. tudom, hogy aligha van férfi a világon, akit zavar, ha egy szép nő mellé ül. honnan tudom ebben a pillanatban, hogy szép vagyok? mert annak érzem magam. ez egy egyszerű, egyetemes törvény. ha egy nő szépnek érzi magát, akkor az és kész. s azt is megvillantom, milyen kurvaokos vagyok, úgyhogy előveszem a hatalmas, vastag mappám, kinyitom és írni kezdek. arab vagy koreai volt. már nem emlékszem. lényeg az, hogy nem latin betűk, s ő nem érti (egyelőre csak feltételezem), hogy róla írok.

finoman a tányérja szélére támasztja a kést, villát, kimért, szélesen elegáns mozdulattal megemeli a poharát, iszik egy kortyot a borából. lassan. megtörli a száját az ölébe terített szalvétával. szintén lassan. hallom, ahogy mély levegőt vesz, mondani készül valamit.
abban a pillanatban felnézek rá. egyenesen, mélyen, élesen bele a szemébe. amolyan fenyegető, enyhén barátságtalan “mit akarsz” nézéssel, hiszen mi sem jobb stratégia annál, mint hogy összezavarj valakit azzal, hogy odamész hozzá, csak azért hogy tudasd vele, hogy hagyjon a p*csába békén.
megszeppen, de nem hátrál meg. a korábban vett levegővel ki is mondja – kihasználva az alkalmat, hogy szemkontaktust teremtettem – azt, amit már valószínűleg elismételt gondolatban, miközben ivott: “I thought it’s academic break time, why do you seem to study so assiduously?”, olyan választékos szókinccsel, viszont borzasztó kiejtéssel, hogy ösztönösen “bist du norddeutscher? Nordwesten würde ich raten.***”-al válaszoltam. Erre elneveti magát (szemmel láthatóan megkönnyebbülve, hogy átválthat németre, így nem kell a kriminálisan szar angol kiejtését rámerőltetnie) és megdicsér, hogy rekordidő alatt lőttem be, hogy Hamburg környéki.

pörgessünk egy fél évet: 2018 január elseje. Lipcse. ott töltöttük a szilvesztert a hacker-kongresszus után (34C3 – aki ismeri, érti). Csomagolunk az Airbnb lakásban, készülünk haza (Berlinbe, mert azóta ott élünk. együtt.), s közben összeveszünk valami f*szságon, s én beleb*szok egyet a betonfalba. ami nagyon. nagyon. nagyon rossz ötlet, mert beletörik a kezem. szó szerint. odafordulok hozzá. mutatom. ránéz a bőrt átszakító hegyes csontra, ami kifele ágaskodik a kézfejemből, megvonja a vállát, és valami olyasmit mond, hogy – ha székely volna – “jó hülye vagy, te bajod, neked kellett fallal verekedni”. én meg csendben levonom magamban a következtetést, hogy jól sejtettem, pszichopata, és semmi fájdalom-empátiája. na de valahol ki kellett fizetnie a 200-as IQ-ját, hát engedett érzelemből, hogy több tárhelye legyen az értelmnek.

ismét pörgetünk. ezúttal egy hónapot: Berlin. egyedül vagyok. a fejemben. nem úgy testben. új élet. új lakás. ülök a kanapén. kezem még gipszben, agyam zsibbadásban. hallgatom a tinder találka történeteit a második El Camino zarándokútjáról és azon gondolkodom, mi a fenét keresek itt?

egy hét múlva a napsütötte Palermóban marhulunk a haverokkal. már korán reggel buli van a konyhában, délután meg a köztéri fákról vérnarancsot legelünk, miközben beszélgetve andalgunk a tengerpart felé. naplemente után célba vesszük a kocsmanegyedet. a Sant’Anna tér éjszakai tömegén igyekszünk átverekedni magunkat úgy, hogy közben az italunk ne lötyögjön ki. tiszta fesztivál-feeling. alig lehet mozdulni, annyi ember. szinte minden pasi fütyöl meg ízléstelen bókokat nyerít a mellette elhaladó nők után. csak egy átlagos péntek estéről van szó, de olyan, mintha párzási időszakban kaptuk volna el az olaszokat. pedig nem. itt ez a norma: ha tetszik valaki, üvölts utána valami trágárságot. elképesztő. rühellem. visszarepülök Berlinbe. újra magány, tél és sötétség.

újfent pörgetünk egy hónapot: Belfast-ban cigizünk egy berlini barátommal egy tipikus kis ír pub előtt a macskaköves összehányt sikátorban. ő bemegy pisilni. én mindfully cigizek tovább és bámulom az ultramarinkék eget így esteledéskor. kijön egy alacsony, de önbizalomtól majdhogynem szétpukkanó egyén, és bármiféle szociális előjáték nélkül leszólít. mondom neki, ne fárasszon. mire ő kiakad, hogyaszongya “tudod te, hogy én ki vagyok?!” mondom “leszarom” mire ő “(valami híres brit focista neve. pont akkor jön ki a haverom, s megilletődve bólogat nekem, hogy az nem semmi, híres a faszi)”, közlöm velük, hogy még mindig nem b*szott tarkón a megilletődés. megsértődik, bemegy. a körülöttem cigizők felháborodottan mérnek végig, hogy megsértettem A(!) Nemzet (egyik) Focistáját. mai napig nem tudom/emlékszem, ki volt az. nem is érdekel.

pár hónappal később: Köln. egyik legjobb barátommal jöttem találkozni. asztrofizikus, s egyik távoli kontinens teleszkópjától utazik egy másik távoli kontinens teleszkópjához, s útba ejtette európát, hogy találkozhassunk.
sötét szállodaszoba. két egyszemélyes ágy összetolva. találkozásuknál két kéz összekulcsolva. mélyen alszunk. halkan, ritmikusan szuszogva, mint kiskutyák az alomban, miután végigittunk minden kocsmát, ami az utunkba került. kb kétévente egyszer szoktunk találkozni. amúgy havonta skype-iszunk. az olyan, mint a sima sörözés, csak legalább 5 időzónányi hosszúságú asztalnál.

pár nap múlva nyugat Dánia, egy isten háta mögötti tanya: kedves barátságosnémmal üldögélünk (dohányzunk) a háza előtti lépcsőkön. érzelmekről, szerelemről, kitartásról, hitről, bizalomról – racionálisan – beszélgetünk. nem vagyunk a legjózanabbak. borosüvegek meg csikkes bádogok körülöttünk, ahogy kell. mélyre megyünk. “normális” emberek a helyünkben sírnának. mi nem. mi sérült gyermekek vagyunk, akik sose sírnak. túl kemények vagyunk hozzá. tudjuk egymásról, hogy a másik mély, elbaszott, sötét időket él meg, de nem tudunk átnyúlni a sérült gyermekkor által hasított szakadékon. tudjuk. tárgyaljuk is, de csakis hidegen, racionálisan elemezve, hisz pragmatikus, hatékony, sikeres, erős, felnőtt nők vagyunk, akik nem adják ki magukat. dán nyár. este tizenegy és még nem ment le a nap egészen. éjfélkor beszakadva, szétcsapva mélán bámuljuk a kvázi-naplementét valahol a fák mögött.

kipróbálom a Bumble-t Berlinben. a legtöbb faszi, akivel match-elünk, KitKat-be vagy Berghain-ba akar menni (az előbbi a leghíresebb szex-klub Berlinben, a másik a leghíresebb techno-szex-klub, nem csak Berlinben – a világon). unom. nekem ez túl sok/kevés. match-elünk egy Legolas kinézetű nyelvésszel (szintén “zenész”). megbeszélünk egy találkát az éj kellős közepén a város egyik legnagyobb parkjában. útban arrafelé a metrón egy pofátlanul jóképű férfi szemezik velem a metrón. úgy gondolom, ennyi még belefér, hát visszamosolygok. a megfelelő megállónál kiszállok. odaérkezem a megbeszélt találkahelyre. a hátam mögül előbukkan a metróból a jóképű tag és elegánsan bemutatkozik. mondom, nagyon megtisztelő, viszont találkára jöttem. sajnálom, ha a mosolyom többet mondott, s emiatt ő most kiszállt. pusztán annyit akartam a metrón nonverbálisan kifejezni, hogy kellemes volt a próbálkozása, s a kontextus függvényében helyénvaló, viszont nem gondoltam volna, hogy cselekszik is. én kérek elnézést. kezet fogunk, megköszönöm a gesztust/bókot, kifejezi sajnálatát, odébbáll, visszanéz és mosolyogva integet.

alig tűnik el a metrólejáróban, megérkezik “Legolas”. biciklin. hatalmas nagy fekete bicikli – lóban a megfelelője egy csillogó szőrű, csupa fekete arab telivér volna. aprónak érzem magam mellette. mondja ő, “apróka is vagy”. hát hozzá képest (egy-kilencven fölötti) valószínűleg mindenki az. de ennek megvan az előnye: könnyű megtalálni tömegben (a szembeötlő lenszőke sörénye miatt garantáltan nem telik több, mint 2 másodpercbe). na meg ha nem érek el valamit, gyermetegen, hosszan kiáltok “zsirááááááf, segíííííts!”. ezen mindig nevet. néha baszogat is azzal, hogy odajön hozzám, lehajol, s gagyogó hangon kérdezi “mi az, picike, nem éred el? segítsek?”. vagy bármi, ami az én tulajdonom, a “baba/baby” előtagot kapja. a biciklimet következetesen bababiciklinek nevezi. a cipőm babacipő, és úgy tovább. s ami a babákat illeti, gyakran említi, hogy “amikor majd gyerekünk lesz…”. még mindig nem tudom, mit is gondolok/érzek a gyerekvállalás kapcsán, de most már legalább nem kérdéses az a része, hogy “előbb megfelelő partner kell hozzá”. az megvan. kipróbáltuk magunkat nagyon sok helyzetben, s akármilyen kihívással szemben jól szerepeltünk. az együtt lakás s az együtt utazás állítólag jó próbák, s mindkettő müxik. az utóbbi számomra kicsit meglepő is néha, mert eddig mindig egyedül utaztam.

novemberben dél Portugáliába mentünk egy hétre, s kellemesen meglepett, hogy nem éreztem azt, hogy visszahúz, vagy hogy veszítek a szabadságérzetemből. sőt. kettesben mégérdekesebb kalandokba keveredtünk. apropó kalandok, “free pass”-em van kalandozni, s gyakran az a felállás, hogy ő a haverokkal fantázia szerepjátékokat játszik, vagy otthon olvas és korán lefekszik, én meg szexklubba megyek kielégíteni a vojörizmusomat, de ezekről majd máskor.

most meg négy napja Nápolyban tekergek,
holnaptól Rómában munkaügyben.

változatlanul rühellem az (dél)olaszok stílusát, s nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen rendszerezettségre, pontosságra, illemtudásra, tisztaságra allergiás nemzet (még mindig délről beszélek) hogy tudta ilyen sokra vinni. tudom, hogy ez az én személyes ízlésem, s szűklátókörűnek hangzik (főleg, hogy ellene vagyok bárminemű diszkriminációnak, viszont ami sok, az sok), de tényleg kiráz a hideg ettől a monostori mârlan stílustól. itt is, mint Palermóban, üvöltöznek meg fütyölnek a pasik az utcán, ha “jó nőt” látnak. s érdekes megfigyelni, hogy azok a nők agyonsminkelt, agyonplasztikázott, önmagukat tárgyiasító lények, akik bátorítják a hímsovén “értékekre” alapuló zaklatást, mert ugye a szar(ul tálalt) bók is jobb, mint semmi.

nagyon várom már, mikor lesz végre itt is törvénysértő a “catcalling”, mint Portugáliában, Franciaországban és Belgiumban (ez csak Európa, mert amúgy Kanada, Argentína stb. is léptek, s egyre többen csatlakoznak), ugyanis a fent említett három országban hétszáz euró fölötti büntetéssel (vagy 1 év letöltendővel) járhat a nők utáni füttyögés meg az ízléstelen kommentárok eregetése az utcán. pontosabban a nemi hovatartozás alapján való zaklatás. így fordítva is ugyanúgy érvényes, nőket is ugyanúgy megbírságolhatnak, ha verbálisan szexuálisan zaklatják az erősebbik nem tagjait. azt hiszem, az a baj, hogy a férfiak nem gyakran élik meg, milyen a fütty (akár “fütyi”) másik oldalán lenni, hisz amikor azt mondom, képzeld el, hogy egy nő elkezd követni az utcán, s a hátad mögül folyamatosan disznóságokat pofázik neked, hogy hogy megbaszna, meg hogy ráülne az arcodra, viccesnek hangozhat. viszont nem vicces, hogy férfiakat is erőszakolnak meg. s nem csak más férfiak, és nem csak börtönben. s egyre gyakrabban említett toxikus maszkulinitás kultúrájának eredménye, hogy ezek a megerőszakolt férfiak nem mennek a rendőrségre feljelentést tenni, és nem mennek terápiára, mert ugye a patriarchális pöcegödörben mennyire nevetségesen visszhangzana az hogy “az edzőterem öltözőjében zárás után lekötözött és megerőszakolt egy súlylökőnő, miután Viagrát erőltetett belém” vagy bármi hasonló helyzet, ami első hallásra abszurdnak hangzik. amíg az ember nem tapasztalja meg, hogy milyen az, amikor nem érzi magát biztonságban, nehezen tud empatizálni az áldozatokkal. egyre inkább halad afelé a társadalmunk, hogy fontosabbá válik az empátia, szociális érzékenység, érzelmi intelligencia, erkölcsi érzék, hisz minden mást már gépek is el tudnak végezni. de mi az, ami igazán mélyen emberi és aligha, vagy csak nagyon nehezen reprodukálható, illetve nem azonnal tanulható valami gyorstalpalón?

______________________________________________________________

*igazán leeshetett volna ebből, hogy nem a legnormálisabb. it’s called a red flag, idiot!

** ami a hajléktalanokat illeti, azóta készítettem pár interjút a munkám kapcsán hajléktalanokkal (nyugaton), s mint kiderült, aki nem őrült, amikor az utcára kerül, lassan azzá válik, mert belebolondulnak a magányba. mindenki átnéz rajtuk. egyik-másik nem folytatott értelmes párbeszédet emberrel hónapok óta. sok hajléktalan ezért fogad maga mellé kutyát nyugaton – legyen kihez beszéljen.

*** fordítás a németül nem beszélők kedvéért: “északnémet vagy? északnyugatra tippelnék.” (ami elég egyértelműen Hamburg és környékét jelenti, de ezt nem illik ennyire direkt módon kiemelni, mert a németeknél a magyarországi mentalitás ellenkezője érvényes: nincs olyan, hogy “vidéki”, igyekeznek nem hiper-urbaizálni a társadalmukat, értendő ezalatt, hogy nem csak az teljes értékű homo sapiens sapiens, aki nagyvárosban lakik.

Oszd meg:

Szólj hozzá...

Szólj hozzá!