most nem

ápr 17.Puritán

pár hónapja, amikor úgy alakult, hogy nem maradt semmi stabil az életemben, eldöntöttem, hogy írok minden hétfőn és csütörtökön, hogy legalább ez legyen az. ma meg hétfő van. de nem ugyanolyan hétfő, mint az eddigiek. most üres a fejem és teli a szívem. minden gondolatom barackvirágillatú lágy köd (a.k.a.: nyálas)
máskor mindig fordítva volt. eddig a húsvétok is másak voltak. nem voltak. az idén eldöntöttük pár külföldi agnosztikus/ateista baráttal, hogy bezárkózunk egyikünk lakásába egész hétvégére, szétcsapjuk az agyunkat mindenféle tudatmódosítóval, és nem veszünk tudomást a külvilágról.

összeültünk szombat délben. sörrel kezdtük. játszottunk. azt játszottuk, hogy minél mélyebb személyes és komoly kérdéseket teszünk fel egymásnak. családról, gyerekkorról, vágyakról, bűntudatról, sebekről, titkokról, múltról, jövőről, fantáziákról, szexuális és egyéb. nem is lett volna muszáj folytatni az asztalra kipakolt hippi-patikával. de megtettük. és mégjobb volt. az addiginál is mélyebbre mentünk. úgy tudatban, mint módosulásban, mint játékban. nagyon szerettük egymást. egyre empatikusabbak voltunk. egyik mesélt valamit, s a másik három sírt tiszta szívből. majd nevettünk tiszta szívből. feküdtünk a szőnyegen. mindenki a jobbjára levő lábán pihentette a fejét. így körben. mindenki mindenkihez tartozott és mégis leginkább önmagához. érzelmi orgia. félhomály. dohányfüst. halk zene. bizsergett mindenem. a hangoknak színe volt, a tekinteteknek dallama. végtelenül boldog voltam.
de egyszer csak puha lépteket hallok, majd nem annyira puha káromkodást. hátranézek. egy félmeztelen pasi – nekem akkor angyal – másnaposan kóvályog ki mögöttem egy szobából, amely csukott ajtajának nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, mert amikor megérkeztem, eszembe nem jutott, hogy odabent valaki alszik amögött az ajtó mögött. a házigazda bemutatja a társaságnak: ő a lakótársa. megáll mellettem, lenéz rám hunyorítva, álmosan, zsémbesen. a törökülésből átfordulok térdre. felnyújtom a kezem. megfogja. elkezdem lassan, finoman lefele húzni, hogy jöjjön oda mellénk a szőnyegre. jön. odaül. nézzük egymást. közben dörzsöli a szemét. próbál felébredni. de a másik szeme nyitva van és továbbra is néz. azt mondja, nem mondtam el, hogy hívnak. mondom. nem tudja elsőre kiejteni. próbálkozik. tanulja. ízlelgeti. én az övét. gyönyörű neve van. a legfinomabb, amit valaha kóstoltam. elkezdek kérdezősködni. furcsa dolgokat mondok. olyasmiket, hogy szeretném helyi érzéstelenítő hatása alatt élve felboncolni, kinyitni a mellkasát, finoman kiemelni a szívét és érezni, hogyan dobog tovább a tenyeremben, miközben a szemébe nézek. mosolyog. meglepődök. mondom, “az ilyen beszólásaimtól általában kiakadnak az emberek”. a lakótársa hallotta a párbeszédet. elkezd hangosan nevetni, s azt mondja, “na, emberedre találtál”. kérdezem, miért. “mert neki sincs filtere. pont mint neked. mindig azt mondja, ami éppen átmegy a fején. nem igazán cenzúrázza magát. s gyakran olyasmiket mond, amik kiakasztják az embereket”. gondolom, tegyünk egy próbát. visszafordulok hozzá. mondom “kezdj el beszélni. mindegy miről. engedd el a gondolataidat, hadd szálljanak. lássuk, hol landolnak”. látszólag jó játéknak tartja (ez ismét meglepő. ritkán van erre a kérésemre jó reakció. az emberek félnek kivetkőzni magukból), mert azonnal elkezd beszélni. gyermeki mosollyal csacsog. gyakran egy-egy szónál megáll, és elkezd énekelni. valamit, ami éppen beugrik neki arról a szóról. olyan dalt, aminek a szövegében benne van az illető szó. még mindig bizsereg mindenem. ülök egy idegennel szemben törökülésben, és elénekli nekem a lelkét, a gondolatait. egyre kevésbé idegen, s egyre inkább otthonos.

na mindegy. nem folytatom. az ilyesmit megélni kell. de lényeg az, hogy a megismerkedés után egy nappal azt kérdezi “mi történik, ha így folytatjuk? mert amióta először megláttuk egymást, nem tudunk megállni. aludni sem igazán tudtunk. elfelejtettünk enni. ha ez így megy tovább, beledöglünk”. mondom “dehogy. csak el kell kezdjünk aludni meg enni is néha”. “az engem nem érdekel. nem arról beszélek. hanem arról, hogy elkezdtünk érezni. egyikünk sem kezeli valami jól az érzelmeket. mi van, ha ennél is erősebbek keverednek a levegőbe?”. mondom, “akkor az lesz, hogy megéljük őket. és szép lesz. akkor is, ha beledöglünk. s az, hogy nem kezeljük jól az érzelmeket, az nem igaz. csak eddig senki nem tudta kezelni a mieinket. nem úgy, hogy igazán értsen, elfogadjon és szeressen. valamelyik mindig hiányzott. de mi értjük egymást. ugyanazt a nyelvet beszéljük akkor is, ha nem ugyanaz az anyanyelvünk. engem nem zavar, hogy impulzív vagy. és hangos. és ötpercenként félbeszakítod saját magad egy dallal. és folyton dühös a világ csúnya részeire. és elérzékenyítenek a szép részei. az sem zavar, hogy instabil vagy. mert hogyan is lehetne valaki, aki ennyire komplex, stabil? a szándékaid jók. ez a lényeg. a többit megoldjuk, mert az egyetlen bajunk a világon, hogy nem tudjuk szeretni önmagunkat. de ha te megszeretsz úgy, ahogy vagyok, önmagadat szereted meg, mert ijesztően hasonlítanak a rossz tulajdonságaink. s amikor valakit “kezelni” kell, akkor tulajdonképpen azokról van szó, nálunk az meg a legkisebb akadály. úgyhogy kérlek, engedd meg magadnak, hogy szeress meg, mert bennem magadat fogod elfogadni. a legtisztább tükör vagyok, ami neked most adatik”. “ha ez igaz, sose szerettem magam még ennyire”

Oszd meg:

Szólj hozzá...

Szólj hozzá!