monológ – ajtócsukódás után

2011 máj 14.Puritán 18

HELYZET – reggel kikísért. ez járt a fejemben az ajtójától az antikvárium bejáratáig:


azt sem tudom, merre menjek ki, akkora ez a bérház. hol jöttünk be?! délután volt, és kávét ittam, nem alkoholt, mégis olyan, mintha ittasan tévedtem volna be ide. nem az utat figyeltem. magamra figyeltem. koncentráltam arra, hogy ne görcsöljek. rágörcsöltem arra, hogy ne görcsöljek – pontosabban. de miért is?! jellemző. vagyis nem az, de pont az a jellemző, hogy ismét olyan dolog történt, ami nem jellemző: ő jött oda hozzám. ő! nagyon határozottan. ostromolt. senki nem mer csak úgy odajönni hozzám. habár… akkor érkeztem, le sem tettem a kabátomat, nem volt elég időm arra, hogy feltegyem a megszokott hideg, megközelíthetetlen, “haggyábékén!” arcomat. te jó ég! de erősen érzem magamon az illatát! bevadulok! visszamegyek, s leteperem! ott, a konyhában! hülyeség… nem teheted. el kell engedni ezt az egészet. különben is, nem pont te mondod mindig, hogy bölcsnek lenni annyit jelent, hogy tudd elengedni még azt is, amit tudod, hogy nem biztos, hogy (el) kellene? az nem gyengeség, vagy beletörődés, hanem egyszer-kétszer ki kell próbálnod magad: erőt kell vegyél magadon, és el kell engedj valami fontosat. magyarán: szúrj ki magaddal – ha képes vagy rá! (mert ugye nem áll természetünkben) ha a saját öncélú vágyaidat, önzésedet és boldogságkeresésedet át tudod lépni, átlépted önmagadat, az pedig legalább olyan nehéz, mint egy mozdulattal, saját két kezeddel kicsavarni a saját fejedet, eltörni a nyakad – nagyon nindzsásan. vajon egyáltalán van olyan, aki erre képes? mármint így véget vetni a saját életének. mert én most kicsit úgy érzem magam, mintha ugyanezt követném el (a tudatommal, lelkemmel, vagy mi) azzal, hogy elsétálok, mert annyira nem hétköznapin hétköznapi ez az egész, hogy nem lehet neki nem jelentőséget tulajdonítani. határozottan érzem a különbséget a “csak úgy fura” és a “karmikusan – na most erre varrjál gombot! – fura” között. és ez kétségkívül az utóbbi.
de hátha igaz az elmélet, hogy az igazán fontos dolgok nem vesznek el, s ha elszalasztasz egy esélyt, újra felkínálja a sors – amennyiben az tényleg fontos.
elképesztő, milyen fatalista tudok lenni, amikor feje tetejére állítja valaki a hormonháztartásomat!

Oszd meg:

18 hozzászólás

  1. zum

    Kedves,

    Néha olyan dolgokat irsz, ami rendesen arcul ut. Egyebkent nagyon hasonloan gondolkodunk.

    Most ket dolgot emelnek ki:

    “bölcsnek lenni annyit jelent, hogy tudd elengedni még azt is, amit tudod, hogy nem biztos, hogy (el) kellene?”- En erre mindig ugy gondoltam, mint egyfajta érettségre.

    “az igazán fontos dolgok nem vesznek el, s ha elszalasztasz egy esélyt, újra felkínálja a sors – amennyiben az tényleg fontos.”
    -Ez nalam tobbszor beigazolodott.

    🙂

  2. edo

    elengedni…valahogy ajándéknak kellene felfognunk mindent. valaminek, ami éppen most ajándékképpen megtörténik velünk, az életünk is, például, és akkor a hála valamennyire talán képes enyhíteni a fájdalmat. de csak papolok, persze. attól még én sem lettem nindzsa. de legalább van feteascam 🙂

  3. P.Sz.

    :::zum:::

    🙂

    :::edo:::

    ha az az a fekete leányka, amit én vittem, s maradt belőle, az már inni nem lehet olyan finom, de egy vörösboros marhasülthöz még mindig fel lehet használni. 🙂

    :::névtelen:::

    :)) nekem úgy tűnik, hogy felkínálja a szóban forgó fiatalember is.

  4. pipás

    “erőt kell vegyél magadon, és el kell engedj valami fontosat”
    hm… nem akkor mondjuk ezt, amikor nem tehetnénk mást, amikor amúgy is elfújná a szél, azt amit megtartani szeretnénk?
    avval teljesen egyetértek, hogy a tényleg fontos dolgokról való lemondás hihetetlenül megerősítheti az embert, minden téren.
    egy kérdés maradt bennem, valahányszor egy hasonló eset fennállott (amit persze nem léptem meg): mi van, ha ez a lemondás, csupán egy tudatalatt működő menekülési terv (egyelőre), amit a tudat valamiféle “bátor, önzetlen, hősi” eseményként könyvel el?
    valóban megalázkodni csak a bölcs és bátor ember képes. mindenki más csupán meghunyászkodik, köztük én is.

  5. P.Sz.

    erre volna gyors válaszom, de BÖLCSEBB lesz, ha gondolkodom még rajta egy-két napot 🙂
    köszönöm, hogy valamelyest rákényszerítettél arra, hogy elgondolkodjak azon, amin nem akartam. amikor eszembe jutott valami hasonló ahhoz, amit leírtál, gyorsan bedugtam a fejem a homokba.

  6. pipás

    kösz a választ!
    félre ne érts! nem várok én semmiféle tuti feleletet erre, meg ilyen-olyan maximát. csupán az érdekelt, hogy másban is felvetődik ez a kérdés (és kérdés-e egyáltalán), vagy csak én túrkálok bele ennyire abnormális módon a lábosba.

    cerébe egy állítólagos buddha idézet;)
    “Bármilyen kincsed legyen is, ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon, s örökké a tied lehet.”
    Szép napot még az eső lába ellenére is !

  7. Anonymous

    Úgy gondolom, van az énünknek egy olyan része, ami ilyenkor a helyes (számunkra legjobb) tettekre sarkall, én legalábbis mindig érzem, mintha egy mélyről jövő belső hang “diktálná”, mi az amit tenni kéne, az más kérdés, hogy azt teszem-e.
    Szerintem lehet ezen spekulálni, hogy akkor most vajon az id vagy a szuperego diktálja a menekülést, és hogy mi a valóban bölcs lépés, a pszichológia (főként az analízis) amúgyis mestere a minden dolgok kifordításának. A lényegen amúgysem változtat.
    És, hogy ki mikor tesz bölcs lépéseket, az mindig egy belső kiértékelés alapján dől el. És ez alapján fog az is eldőlni, hogy azt érezzük, hülyét csináltunk magunkból, vagy, hogy ezt így kellett.

  8. Anonymous

    Ez egy érdekes gondolat, és marhára nem hagy néha aludni.
    Szóljatok ha valami érdekesre jutottatok, mert én elakadtam a saját eszmefuttatásomban.

    P.

  9. Anonymous

    Ilyen velem is megesett számtalanszor, hogy nem tudom mi a nagyobb szabadság, ha megteszem, vagy ha nem. Valószínüleg a szabad akaratból jóval kevesebb áll a rendelkezésünkre, mint hisszük. Hiszen a pillanat már rég meghatározott, az eddigi cselekedetek okaként.
    Úgy érzem, hogy csak az marad nekem, hogy jelen legyek épp akkor, bármit is tegyek eközben.

  10. Nora

    Szerintem itt nem elengedésről van szó. Ha valamit megkaptál, az már a tied. A kérdés az, hogy akarod-e még. S ha igen, akkor újra megkapod magadnak, ha pedig lemondasz róla, akkor keresel ill. kapsz más hasonló érzést/pillanatot stb.
    Szabadságunk szerintem meg akkor van, hogyha képesek vagyunk elveszni a pillanatban anélkül, hogy bepánikoljunk és eltudjuk fogadni úgy ahogy van, anélkül, hogy ragaszkodjunk hozzá.
    Az hogy bölcs dolgot tettünk-e, utólag ugyis kiderül, legalábbis én utólag mindig megértem, hogy melyik megérzésem miért volt és rájövök, hogy miért volt jó, hogy ráhallgattam vagy miért nem volt jó, hogy nem hallgattam rá.:P

  11. edo

    “Úgy érzem, hogy csak az marad nekem, hogy jelen legyek épp akkor, bármit is tegyek eközben”

    na, ez tetszett. kiszedi a struccfejet. s már nem is akarok a vörösboros marhasültről értekezni.
    vegedó

Szólj hozzá!