ezek a francia nők…

2014 feb 02.Puritán 3

nemrég összebarátkoztam egy francia lánnyal.
(eredetileg félig olasz, félig görög, de franciaországban nőtt fel.
annél szexibb európai kombinációt aligha el lehet képzelni.
elragadó a tüzes mediterrán temperamentuma s a franciás eleganciája)

első pillanattól egymásra kattantunk.

na nem “úgy”. tényleg. csak barátság.
attól még persze néha elnézegetem a combját,
amikor keresztbe teszi a lábát, de ez nálam teljesen természetes.
ő is természetesen kezeli. kacéran mosolyog, amikor észreveszi.

tegnap este annyira teázhatnékunk támadt, hogy elhívott magához.
első alkalommal voltam nála. valahogy nem lepődtem meg azon,
hogy felfordulás van, de ekkora rendetlenséget még életemben nem láttam.
(nálam sem, pedig én aztán néha tényleg kunsztot űzök belőle,
hogy ellensúlyozzam az agyam túlzottan száraz és strukturált működését).

olyan szinteken “hárábábura” volt a lakásában, hogy az már meredek.
sampon az előszobában a földön, bugyik a konyhában az asztalon,
könyvek a fürdőben a mosógépen, zavartan nézelődtem, hova tehetném le
a teáscsészét, amit a kezembe nyomott, aztán találtam
egy tíz négyzetcentiméternyi helyet a kagyló szélén…

egy pillanatig nem mentegetőzött a rendetlenség miatt.
csak arrébb rúgdosta azt, ami éppen útban volt, s kecsesen egyensúlyozott
puha fenekét billegetve az elhagyatott tárgyak közötti ösvényeken.

megmutatta a lakást, bukfenceztünk a hálójában az ágyon,
nekifogtunk tortát sütni éjfélkor, órákig beszélgettünk,
s egy adott pillanatban teljesen off topic azt kérdezi,
említette már, hogy volt neki csaja is? kezd melegem lenni.
lehet, azért, mert a hátsómmal a radiátort támasztottam, de mégis…
valami más jellegű melegség is elkezdett fel-alá járkálni a szívem s a gyomrom között.
elkezdi mesélni, hogyan kezdődött. annakidején, amikor még Lyon-ban
járt egyetemre, egy évfolyamtársnőjével ilyen-olyan játékokat játszottak,
addig addig, hogy már szokássá vált a csókolózás meg ilyenek.
mondom “érdekes” (semmi értelmesebb nem jutott eszembe, amit mondhatnék).
tényleg nem mérte be a radarom, hogy hajlama volna az ilyesmire…

aztán ismét félig-meddig off topic megkérdezi, hogy meg akarom-e kefélni.
a haját. nem várta meg a választ, már szaladt is vissza a hajkefével,
mire kimondtam volna, hogy “persze”. lecsapja magát a székre,
még egy utolsót hátrapillant mosolyogva,
s kiráncigálja a hajgumit a dús csokoládébarna hajából.
elkezdem finoman kefélgetni a haját, hogy ne húzzam,
közben csacsog, csivitel, mesél, gesztikulál, nevetgél,
én meg a nyaka ívén pihentetve a szemem csak kefélem, kefélem,
és kezdtem lassan megérteni, miért vonzódnak a férfiak az ilyen nőkhöz.
azokhoz, akik hisztiznek, toporzékolnak, követelőznek, zsarolnak,
panaszkodnak, zokognak, harsányan nevetnek, teli szájjal beszélnek…
van bennük valamiféle elképesztően lenyűgöző, bénító energia,
amivel belenyúlnak az ember mellkasába és kacéran mosolyogva
babrálnak, játszanak a szívével – markolásszák, gyúrják, círogatják,
masszírozzák, karmolják, összetörik, szétmorzsolják…
nem győzök betelni ezzel a tornádószerű jelenséggel.
jönnek, felkapnak, szédülésig forgatnak,
majd valahol odébb jól földhöz basznak s továbbállnak.
csodálatos. komolyan.

Oszd meg:

3 hozzászólás

Szólj hozzá!