(elküldetlen levél)

2015 jan 28.Puritán 5

nem tudok aludni. pedig nagyon fáradt vagyok. de nem tudok aludni. fél hét van (itt). már járnak a buszok. feküdtem az ágyban órákon át. kapcsolgattam az olvasólámpát fel-le. olvastam. nem olvastam. néztem a menyezetet. lekapcsoltam. visszakapcsoltam. olvastam valami mást. semmi nem tudott igazán lekötni. talán egy kicsit. egy katolikus pap előadássorozatának a köny változata intimitásról és függőségről. nemrég egy kedves ismerős ágya mellett láttam egy könyvet, ami meg magányról szólt. egy másik kávézóasztalán egy olyat, ami romba dőlt párkapcsolatokról. milyen szomorú, hogy ennyi magányos, szomorú ember van odakint. legjobb esetben is egymásra találunk és összeülünk teázni. megbeszéljük, hogy magányosak vagyunk. vagy csak utalunk rá. vagy azt sem. eljátsszuk, hogy minden rendben.

néha újraolvasom a képeslapokat, amiket küldtél. évek óta itt vannak az íróasztalomon. már meg vannak sárgulva. akárhányszor átrendezem a lakást, a szobát, az íróasztalt, ugyanitt maradnak karnyújtásnyira. egyetlen kísérletem volt arra egyszer, hogy lezárjam, eltegyem. kb egy hónapon belül ugyanitt kötöttek ki a kezem ügyében. nagyon sokáig nem értettem, miért nem tudlak visszaszeretni úgy, ahogy megérdemelted volna, ahogy tudtam, hogy kéne. aztán egyszer kezembe került egy másik könyv. kötődési zavarról. gyávaságról. megfutamodásról. bár nem igazán írta benne ezeket így ennyire expliciten, de még az is lejött, hogy kegyetlenségről. önzésről. mind mind magamra ismertem benne. nagyon fájt. nem az önérzetemnek. valami más fajta fájdalom volt. a szívem s a gyomorszájam között egy égető energiagömb, amiben szikrázva, agresszívan csapódnak egymásnak a szégyen, a düh, az önvád és a bűntudat molekulái – mindez egy kiéletlen szerelem lávájának megkérgesedett burkában.
ma egy rehabról viszonylag frissen érkezett függővel beszélgettem. elmesélte az élettörténetét. meghatott. kemény volt. akartam valamit adni cserébe, hogy építsem a bizalmat, elmeséltem én is az enyémet, hogy ne érezze magát kiszolgáltatva, hogy legyen meg a kölcsönösség. arra viszont nem számítottam, hogy azt fogja mondani: szégyenérzet fogta el, mert rájött, hogy az ő baja csak rinyálás, hisz nekem sokkal elbaszottabb életem volt, mint neki. fura volt ezt hallani, mert én csak a szép pillanatokra emlékszem, de amikor tárgyilagosan el kell mesélni, rövidre kell fogni, azt kell mondanom, hogy gyerekkoromban ok nélkül vertek. sokat és nagyon. hogy az első szexuális élményem erőszak volt. hogy kirúgtak az iskolából. hogy bipoláris zavarral be akartak utalni a pszichiátriára. én viszont mindezekre úgy emlékszem, hogy amikor egyik verés alkalmával feküdtem a földön ötévesen, és folyt az orromból meg a számból a vér, milyen szépen megcsillant a fény a vérbuborékokon, amiket fújtam; hogy a bugyi, ami az erőszakkor rajtam volt, még mindig az egyik kedvencem, s azóta is nagy ritkán felveszem, mert tetszenek rajta az apró fehér virágocskák világoszöld alapon – a vérfoltot sikerült kimosni belőle, s annak örvendek; hogy az iskolában a fegyelmi bizottság gyűlésén nem vettek részt azok a tanárok, akik szerettek – így tiltakoztak -, s emlékszem, ez mennyire jól tudott esni akkor; meg a bipolaritásból arra emlékszem, hogy mennyire élveztem akkor tanulmányozni a biokémiát, a neurobiológiát, a pszichiátriát, hogy “megjavítsam magam” (best and most successful DIY project ever), azóta is ezek a kedvenc érdeklődési köreim, s nem a kikezelt betegségemre emlékeztetnek, hanem arra, hogy mennyire lenyűgöző és törékeny az emberi agy/tudat/psziché.
arra viszont nem emlékszem, hogy akkor, amikor ilyeneket meg szerettem volna osztani veled (nem maga az információ, hanem az érzés, ami generálja a megosztását), miért nem tettem (vagy miért csak részlegesen vagy hidegen), s miért bámultam kifele bután a fejemből, miért éreztem azt, hogy overwhelmingly sok(k) vagy a sziporkázó jelenléteddel, játékosságoddal, s miért meggyőződésem, hogy esélyt sem adok arra, hogy túl közel gyere. két teljesen logikus magyarázatom lett rá az évek során:
1. rettenetesen féltettelek magamtól, mert azt hittem, én rossz vagyok, te meg jó vagy, elrontanálak. ezáltal váltam talán igazán rosszá. lehet, hogy az intenzitásodat csak az intenzív szeretetéhségem és vágyam, hogy szeretetet adjak, tudta volna méltón kiegészíteni. így meg hagytam, hogy a legtöbb gesztusodat, jelzésedet elnyelje egy a hátam mögött tátongó érzelmi fekete lyuk. félreálltam előlük. I dodged them all. fuckin successfully (bitter chuckle). most már látom, mennyire önző, fölényes hozzáállás “megkímélni valakit magunktól”, mintha hülye lenne, mintha feltételeznénk, hogy egy bugyuta kis fogyatékos, aki nem tud magára vigyázni, s nem tudja eldönteni, hogy mekkora kockázatot mer vállalni. kivenni egy férfi kezéből a döntés lehetőségét is – pláne annak fényében, hogy hihetetlenül határozottan és egyértelműen jelzi nem egyszer, hogy “kellesz baszd meg!” – a legocsmányabbul demaszkulinizáló dolog, amit egy nő tehet. na de te lehet nem is emlékszel már arra, amikor kellettem. az is lehet, igaz sem volt.
2. a második is maximális mértékben önző “érv”: a távolság. tudtam, hogy éééén nem bírnám ki azt, hogy valakit annyira megszeressek, aki annyira távol van. akkor még nagyon törékenynek éreztem magam, féltem, hogy bele(‘d)döglök. valószínűnek tartom, hogy igazam volt, hisz nézd… ahhoz képest, hogy “nem engedtelek be”, itt ülök reggel hétkor s írom neked a levelet, amit nem fogok soha elküldeni, mert még 5-6 év után sem tettem túl magam azon, hogy mennyire tudtalak volna szeretni. a színtévesztéseddel, sárga pólóiddal, képregényeiddel, palacsintáddal, pálmáddal, nemdohányzásoddal, képeslapjaiddal, néha koszos szemüvegeddel együtt.
a kezed, az egyértelmű zavarod (ó, meg az enyém!), amikor az első szeretkezés előtt nagyon ártatalnul egy óra hosszat játszottunk egymás kezével csendben. a dadogásaid meg elcsukló hangod, amikor zavarban voltál. s a nyilvánvaló félelemmel dacoló bátorságod… a mérhetetlen bátorságod, amivel többször is nekigyűrköztél a megszelídítésemnek. és az utolsó alkalom, amikor leültettél, ideadtad a kis agyagmedált, s éreztem, hogy most valami nagy következik: a ki nem mondott ultimátum. tudtam, hogy ha most nem lépek én is, feladod.
és nem léptem…
úgyhogy kialszom magam, és miután felkelek, válaszolni fogok arra, amit cseten kérdeztél. úgy fogok válaszolni, mintha ezt a gondolatsort csak álmodtam volna, mintha le se írtam volna. majd elmondom, hogy jól vagyok, s majd mesélsz moszkváról.
Oszd meg:
Cimkék: , ,

5 hozzászólás

  1. Ans.

    Szerintem minden, kicsit is elbaszott életű lánynak volt/van ilyen reggele. Csak nem mindenki tudja ilyen szépen megfogalmazni…:) legtöbbünk marad a tehetetlen dühvel és önmarcangolással, ami valahol a csukló és a torok között ingázik. Jól esett elolvasni, köszönöm.

  2. Zita

    Nekem inkább megrázó volt olvasni, az ismerőssége miatt. A kötődési problémákra én még nem találtam meg a megoldást…

Szólj hozzá!