egyedülálló vs. kapcsolatban

2014 nov 10.Puritán 4

*****

tizenkét éves lehettem, amikor keresztanyám azt mondta:

“ha valaha valaki feleségül fog akarni venni,
az csak a szép hosszú szempillád miatt lesz,
különben nem tudom elképzelni, hogy egy
ilyen nehéz természetű ember kinek kéne.”

amúgy nagyon szeret keresztanyám.
csak nincs mindig jó véleménnyel rólam.

*****

azóta négyszer megkérték a kezem.
mind a négyszer nemet mondtam.
egyik-másik esetben hangos nevetés tört fel belőlem.
csak egy alkalom volt, amikor el is gondolkodtam rajta, hogy vajon akarom-e.
kb hét percig gondolkodtam. csak aztán röhögtem.
de az a hét perc több volt, mint amivel az előző próbálkozókat megtiszteltem.
a legtöbb komoly kapcsolatom (öt darab két-három éves, két darab féléves,
és néhány három-négy hónapos) azért ért véget, mert túl komolyra fordult,
én meg rückwerz-be kapcsoltam.

ehhez képest elég későn tudatosítottam,
hogy rendelkezem a notoriózus “commitment issue” tulajdonsággal.
borzasztó meglepő. tudom. (szarkazmus)

kiráz a hideg a gondolatától is annak, hogy valakiéhez igazítanom kell az életem.
főleg, hogy olyanokat szoktam csinálni, hogy hajnali négykor megébredek,
hogy én márpedig most elmegyek biliárdozni vagy bulizni vagy fene tudja.
olyan is volt, hogy arra ébredtem, hogy meginnék egy kávét a vonatállomáson.
olcsó, szar, forró kávét műanyagpohárkából kis műanyagpálcikával benne,
amivel kiszúrhatom a szemem. vagy rághatom. néha felültem az első vonatra,
ami jött, máskor csak elbeszélgettem egy-egy seggrészeg hajléktalannal.
vagy szóba elegyedtem a Koronáról leszálló hülye külföldi turistákkal,
akik valami baromságot kérdeztek, mert abban az órában én tűntem a
legcivilizáltabbnak az egész vonatállomáson, akit meg mertek kérdezni,
hol a legközelebbi diákszálló.

egyszer megszerveztem egy hatalmas egyszemélyes kocsmatúrát.
kocsmáró kocsmára jártam s mindenhol kikértem a bárnál egy fél deci
ócska citromos vodkát, felhajtottam, odabasztam a poharat, fizettem,
s mentem a következőbe. jó buli volt, csak a végére nem nagyon emlékszem.
ez még akkor volt, amikor viszonylag vad és határozott voltam.
most csak olyanok történnek, hogy elmegyek egyedül ketrecharcot nézni.
körülöttem a tesztoszterontelített, falkában közlekedő, szekrény méretű pasik
értetlenül pislognak, amikor szemmel láthatóan érdeklődve figyelem a ketrecben
véres nyálat köpő telitetovált barbár harcosok játékát. körülnéznek, hogy
tényleg egyedül jött ide ez a csaj? lenyűgöz az agresszió.
az egyik legigazabb és legtisztább emberi megnyilvánulás.
a szexualitás/erotika is az. ezért szeretek sztriptízbárba is járni.
vagy sunyiban csókolózó párokat figyelni. vagy csak simán párokat.
akiken látja az ember, hogy unják egymást, mint cigány az anyja p*ját.
meg tudom saccolni elég pontosan, mióta vannak együtt.
abból, ahogy rutinosan a másik combjára helyezik tenyerüket,
észre sem véve, hogy ezzel tulajdonképpen a területüket jelölik.
valószíűleg nem is tudatosítják, hogy akkor csinálják, amikor
megjelenik a lokálban egy náluk jobb “minőségű” példány, aki
a partnerük esete, vagy csak simán végigszkennelte azt.
na most már… ilyen körülmények között elképzelni sem tudom,
hogy legyen valaki, akivel lenni tudnék. egy a bokámra láncolt vasgolyó,
akit húznom kell magam után, amikor elindulok. mert nincs “ha” csak “amikor”.
amennyiben hozzám hasonló emberről van szó, az olyan viszonyok úgyis eleve
valamiféle korcsosult barátságba torkollanak még mielőtt kapcsolat lenne belőlük,
mert a magamfajták értékelik, ha egyáltalán akad valaki, aki ugyanilyennek
látja ezt az állatvilágot. nem kockáztatná(n)k meg, hogy holmi ideiglenes
ragaszkodást, önzetlenséget és odaadást színlelő játékkal szabotálják a viszonyt.
na nem látom éppen ennyire sötéten a kapcsolatokat. jók azok. (valamire biztos)
csak olyan kevés az olyan, amelyik igazi, játszmáktól, fölösleges komplikációktól mentes,
felemel, segít jobbá és többé válni, tanít, egyenlő mértékben nyújt menedéket és kihívást,
mérföldjáró-, nem pedig spanyolcsizma. ha nem ilyen, nem is érdemes belemenni.
elpazarolt idő az, amit nem azzal töltesz, akivel kell.
az ideális partner nem az, aki kiegészít, hanem az, aki egészként tisztel
és egészként létezik veled vagy nélküled, de saját felnőtt döntése alapján… inkább veled.

Oszd meg:

4 hozzászólás

  1. Tomek

    A korcsosult barátság szerintem hosszú távon sokkal jobb. Régebb azt terveztem, hogy egy haverinával házasodnék össze, akivel a jó kapcsolat adott, a szerelmet meg mellőzném a házas életemből. Sajnos közben rájöttem, hogy előbb-utóbb egyik félben úgyis felmerülnének erősebb érzelmek, amik aztán a birtoklási vágyhoz vezetnének. De ha találsz egy magadhoz hasonló gondolkodásút, lehet, hogy ott már nem merülnek fel ezek a gondok…

  2. Bogyó

    Az én férjem egyáltalán nem olyan gondolkodású, mint én, sőt. Az utcán szerintem több olyan ember van, akit könnyebben megértenék, mint őt. Mégis összeházasodtunk, barátok vagyunk, ugyanakkor imádom őt és senkivel nem lehetne ennyire jó a szex, pedig én igazán tudom, hogy mit jelentettem ki ezzel. Folyamatosan újul a kapcsolatunk,a szeretkezéseink. És rájöttem, hogy ha ugyanúgy gondolkodna, mint én, azt utalnám. Jobb, ha nem ért meg mindig,a lényeg az, hogy az alapvető lelki működéseimet ismerje és kezelni tudja. Egy másik érdekes dolog, hogy amióta összeházasodtunk (friss a dolog), megnyíltam, megnyugodtam és biztosabban mozgok, mármint jól érzem magam. Ezzel arra akarok rávilágítani, hogy a láncok és börtön ellentéte…
    És nem hiszem, hogy aki sokáig szingli, nem érez magányt túl gyakran ahhoz, hogy boldog legyen. (Mit szósz, gondolsz erről?)
    Egyébként most kezdtelek olvasni, és értékelem, értékellek.Köszönöm!

    • Puritán Szemét

      ez szép 🙂 köszönöm, hogy megosztottad. reményt ad 😛
      amúgy valahol érthető is, hogy nyugodtabb és magabiztosabb vagy. a nőnek a házasság azért kell: hogy biztonságra leljen. többnyire a férfi az, aki erősebben éli meg a megkötöttséget. van köztük is persze néhány, aki nem fogja fel akkora tragédiának.
      kívánok a továbbiakban is mérhetetlenül boldog házasságot 🙂

Szólj hozzá!