apai ösztön

máj 01.Puritán 1

van ez a “ketyeg a biológiai óra” dolog. éveken keresztül gyötört a kíváncsiság, hogy vajon mennyire valós, és milyen érzés, amikor meghallja az ember (lánya) a ketyegést. már lejárt az esküvői meghívók több éves szezonja, megvolt a keresztelők nagyrésze is, sőt, egy-két válás is, s én még mindig süket voltam a ketyegésre. egyszerűen eszem ágában nem volt férjet keríteni, fészket rakni, lepetézni s hasonlók. és nem, nem hittem azt, hogy baj van velem. s azt sem gondoltam, hogy velük volna baj. mindig is tudtam, hogy nekem más a ritmusom. egyes dolgokban lassabb vagyok, másokban sokkal gyorsabb. nem haragudtam senkire, csak már ölt meg a kíváncsiság.

aztán egyszer csak elkezdtem mindenütt áldott állapotban lévő nőket látni (tudod, mint amikor fodrásztól jössz, s egy napig mindenkinek csak a haját nézed, vagy új cipőt akarsz vásárolni, s egy ideig feszt az emberek cipőjét sasolod). sejtettem, hogy kezdődik, de nem voltam biztos benne, mert akár az is lehetett volna, hogy már nagyon éreztem a nyomást. anyám barátnői folyton kérdezgették, hogy “naaaa? és van barááátod? mikor mész férjhez? nem gondolod, hogy örvendene anyukád egy kisunokának?”. a válaszaim általában “nincs. egyhamar biztosan nem, de az is lehet, hogy soha. ha kell neki gyerek, csináljon magának másikat” voltak, mert sose igyekeztem jó képet vágni az ilyen párbeszédekhez/emberekhez (max egy Csontváry-t).

eltelt még kb egy év, és elkezdtem egyre több kérdést feltenni a környezetemben lévő fiatal anyukáknak. nem is volt igazán tudatos, csak úgy hirtelen elkezdett érdekelni, hogy milyen érzés, amikor kalimpál benned egy másik emberke, milyen jelzéseket ad le a test, tényleg igaz-e, hogy a barbár szülészek ha kell ha nem gátat metszenek, miben különbözik a gyereked iránti szeretet a szüleid iránt érzettől, tudsz-e még szerelmes lenni, vagy csak a gyereked iránt vannak igazán erős érzelmeid… s hasonlók.

eltelt még egy évnyi (s elérkeztünk a jelenbe), és egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy amikor megtetszett egy pasi, akaratom ellenére egyből elképzeltem, hogy milyen apa lenne. persze ha úgy ítéltem, hogy szar apa-alapanyag, de bejön, attól még nem kerültem el, de nem is zúgtam bele. még mindig nem mondanám azt, hogy vet szét a gyerekcsinálási kényszer, de határozottan másképp érzek, mint mondjuk 3 évvel ezelőtt. még mindig megvannak a száraz, racionális ellenérveim, s még mindig nem tudom elképzelni magam anyaként, de azt már be kell vallanom, hogy most már tudom, hogy hogy hangzik az a bizonyos ketyegés, csak éppen nem ahhoz igazítom a szívverésem.

tegnap este bementem a fürdőbe fogat mosni (egy szál pólóban, ami a “pizsama”, alatta pedig semmi), s résre nyitva hagytam az ajtót, mert tudtam, hogy nemsokára jön ő is. s jött. megállt mögöttem. az állát a vállamra helyezve mosolygott rám a tükörben, miközben simogatta a hasam. mivel (a fogkefével a számban, habosan, bugyután) visszamosolyogtam rá kacéran, felbátorodott, s elkezdett lefele csúszni a keze. nem kell agyonmagyarázni. pár perc múlva a fogkefe a kagylóban, a kagylót meg szinte tépem ki a falból. hiába na. a kézimunkája simán felér egy jó d*gással. aztán az is let belőle. ott toltuk orrba,szájba, retikülbe a fürdőben, s amikor láttam, hogy pár perc múlva nem kizárt, hogy menne el, mondom neki, hogy vagy hozok óvszert, vagy elb*sszuk magunkat a szobáig, ahol van az óvszer, mert lejártak a naptármódszeres “free pass” napok, s most már illene védekezni. mire gyengéden a két tenyere közé fogja az arcom, elképesztően mélyen, szerelmetesen a szemembe néz és azt mondja (miközben még bennem lüktet) “annyira szeretlek… gyereket akarok veled. mi lenne, ha nem védekeznénk? nem akarok védekezni a boldogságtól”. igyekeztem leplezni a meglepettséget és rettegést, s egy kedves mosollyal annyit mondtam, hogy “jó. nem rossz ötlet, de nem most. én is szeretném, de még várjunk vele egy kicsit”. még most sem tdom eldönteni, mennyire mondtam őszintén. csak azért mondtam, hogy ne csapjam le egyből s ne bántsam meg, vagy tényleg van egy részem, amelyik komolyan gondolta. akárhogyan is, most már benne vagyok a hangos ketyegés csapdájában, és kénytelen vagyok gondolkodni rajta. akkor is, ha arra a következtetésre jutnék, hogy nem most, vagy nem vele, végig kell gondolnom. ezúttal komolyan. nem miatta, hanem magam miatt, mert most már engem is érdekel a válaszom.

na de azon is elkezdtem gondolkodni, hogy milyen lenyűgöző a természet, s főleg az endokrinológia – hogy a személyiségedet és vágyaidat az a pár ezer hormon határozza meg, ami teljesen egyedi benned. senki másnak nem működik pontosan ugyanúgy a szervezete, ezért senki másnak nem ugyanolyan a személyisége, s nem ugyanakkor kezd el ketyegni. találkoztam olyan 20 éves srácokkal, akiket hasított szét az apai ösztön, csak nem találtak hozzá korukbeli csajt, aki ugyanúgy érezne. azért elmentek óvóbácsinak meg gyerektáborokba pedagógusnak meg a legnagyobb lelkesedéssel vállalták, hogy vigyáznak a család csemetéire (idősebb testvérek, unokatestvérek stb gyerekeire). s persze vannak az olyan pasik, akik 35-40 évesen sem hallják a ketyegést, s persze gyakran mégis lesz gyerek, de nem nagyon tudják, mit kezdjenek vele.

csúnyán hangozhat, de… mi van, ha létezik olyan ember, aki sose kellene szülő legyen. nem azért, mert szar ember. csak egyszerűen nem neki való. sőt! olyan is van, aki szeretné, de mégse jó ötlet. a két leggyakoribb esetben: azért, mert annyira nárcisztikus, hogy csak azért kellene neki (tudat alatt) a gyerek, hogy önmagát lássa kicsiben, és irányítani tudja; vagy pedig annyira béka segge alatt van az érzelmi intelligenciája, hogy csak elb*ssza a gyereket ahelyett, hogy felnevelje, s csak eggyel több sérült seggfej lesz a világon. na meg ott van a klasszikus (persze, ebből van a legtöbb), akinek csak azért lesz, mert a társadalom elvárja. ja és vannak a született szülők. akiken már korán látni, hogy az a rendeltetésük ebben az életben, hogy csodás kis porontyokat neveljenek. szeretettel, türelemmel, odaadással, az egész életüket arra áldozva, és azt soha nem felhányva. nincs semmi szégyen abban, ha valaki nem karrierre, hanem családra hajt.
de akárhogyan is, legtöbbünknél ott van a ketyegés, és talán az ég világán semmi nem tudja felülírni, mert elárasztják a józan észt a hormonok és ösztönök. ez a legijesztőbb. nincs választási lehetőségünk. azaz van. de ha a természet ellen fordulsz, majd ő is ellened…

Oszd meg:

Szólj hozzá te is...

  1. Rotbaroness

    “mi van, ha létezik olyan ember, aki sose kellene szülő legyen. nem azért, mert szar ember. csak egyszerűen nem neki való. sőt! olyan is van, aki szeretné, de mégse jó ötlet. a két leggyakoribb esetben: azért, mert annyira nárcisztikus, hogy csak azért kellene neki (tudat alatt) a gyerek, hogy önmagát lássa kicsiben, és irányítani tudja; vagy pedig annyira béka segge alatt van az érzelmi intelligenciája, hogy csak elb*ssza a gyereket ahelyett, hogy felnevelje, s csak eggyel több sérült seggfej lesz a világon.” ó igen, pont ez a legnagyobb félelmem nekem is, majdnem biztos vagyok benne, hogy nem lennék képes következetesen, retorziók nélkül nevelni bárkit is. Ha meg valami csoda folytán mégis, lecsapna a szülés utáni depresszió, de minimum rosszfej házisárkánnyá változnék, akinek tönkremegy bele a kapcsolata, a munkája és az önbecsülése.

Szólj hozzá!